Hoopswave

Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy ilyen ember neve egyáltalán komolyan felmerül olyan esetekben, amikor az NBA-ben valami felelősségteljes pozíció megüresedik. Pedig a beszámoló alapján úgy tűnik, hogy Isiah Thomas esélyes valami pozíció elnyerésére a Los Angeles Clippers-nél. Az, aki a Knicks csapatát évekre tönkretette GM-ként, szexuális zaklatási ügye volt, korábban pedig a teljes CBA-t a csődbe vezette.

Persze, a Clippers sem a legjobban menedzselt klubok egyike. Az ügyvezetői feladatokat hosszú éveken át ellátó Elgin Baylort az idei szezon során elküldték, mire ő diszkriminációra hivatkozva beperelte volt munkáltatóját, a Clippers tulajdonosát, Donald Sterling-et. Helyét a vezetőedzői feladatokat is ellátó Mike Dunleavy vette át, akinek az idein kívül még két szezonja van hátra a szerződéséből. Ez utóbbi az egyetlen oka annak, hogy Sterling még nem rúgta ki, és keresett mást helyére, mivel a tulaj híresen keveset költ (NBA-mércével mérve, természetesen), és ha kirúgná Dunleavy-t, akkor két fizetést kellene egy pozícióra fordítania. Dunleavy se GM-ként, se edzőként nem ért el idén igazi sikereket: még Baylor névleges irányítása alatt, amikor azért már ő mozgatta a szálakat a háttérből, elvesztette egyik kulcsjátékosát, Elton Brand-et, majd egy olyan játékosállományt hozott össze, ami önmagában garantálta ezt a diszfunkcionális szezont: a palánk közelében játszó Kaman mellé megszerezte a nagyon jó védekező Camby-t, aki szintén a palánk közelében játszik, ugyanazon a poszton, mint Kaman, majd pedig hozta melléjük New York-ból a borzalmas szerződéssel rendelkező Zach Randolph-ot is, aki a változatosság kedvéért ugyancsak a palánk közelében szeret játszani. Ezzel a low post-játékosok teljes repertoárja rendelkezésére áll, éves szinten cirka 35 millióért. Van még mellette egy szeszélyes kedvű sztárirányítója, aki azért jött ide, mert remélte, hogy Brand-del játszhat együtt, és a hiánya miatt egész szezonban morcos volt, és a többi játékos sem az eddig felalmozott hatalmas sikerlistájáról híres. Egyetlen bizonyítottan nyertes típusú játékos sincs a keretben jelenleg.

A szezon négyötöde eltelt, és a 2008 nyarán draftolt játékosoknak már megvolt a lehetőségük arra, hogy letegyenek valamit az asztalra. Akik igazán számítanak, azok már kaptak lehetőséget, viszont a hátralévő négy hétben a playoff-ról lecsúszó csapatok nagy valószínűséggel elő fognak húzni a kalapból néhány, eddig mellőzött újoncot, hogy több játéklehetőséghez jussanak. Hogy ezek a mesterségesen felduzzasztott statisztikák ne befolyásoljanak, most mondok rövid ítéletet az elsőéves játékosok teljesítménye felett, abban a sorrendben, ahogy a drafton kiválasztották őket. A mostani, második részben a 11-30. helyen választott játékosok következnek, majd pedig a harmadik részben a második körös, a korábban draftolt, de játéklehetőséghez csak idén jutó, valamint a draft nélkül az NBA-be került újoncokról lesz szó.

11. Jerryd Bayless – Nem kapott túl sok lehetőséget, pedig az előszezonban mutatott nagyszerű teljesítménye után mindenki azt várta, hogy rendszeres lehetőséget fog kapni, akár Rodriguez rovására is. Ehhez képest még a kevéske rendelkezésére álló időben sem sikerült jól teljesítenie: rossz dobások és eladott labdák jellemezték játékát. Ennek ellenére azt hiszem, mihelyst felveszi az NBA ritmusát, hasznos tagja lesz csapatának, mivel amikor 20 percnél többet játszott, fel-felvillantott valamit abból a fajta pontgyáros potenciálból, ami Ben Gordonnak is a sajátja. Igazi irányító viszont soha nem lesz belőle…

12. Jason Thompson – Néhányan meglepődtek, amikor a Kings őt választotta ezen a helyen, de Thompson azóta igyekezett meghálálni a bizalmat. A hangsúly pedig az igyekezeten van: talán egyedüliként a Sacramento csapatában, az erőcsatár mindig teljes erőbedobással játszik. Ami sokszor azt is jelenti, hogy túlpörög, és túlzott igyekezetében sok faultot halmoz fel.

13. Brandon Rush – a Rush-fivérek újabb felvonása, akit jobbnak tartanak, mint bátyját, Kareem-ot. Legalábbis a szezon kezdetéig ez volt a többség véleménye, de egyelőre csak ugyanazt a gyenge dobószázalékot látjuk tőle is, mint bátyjától. Kétlem, hogy valaha is nyújtana majd mást.

Újabb vasárnap, újabb NBA-meccsek. Megint végigkövettem annyit, amennyit csak tudtam. Néhány észrevétel következik:

A Miami Detroit-i vendégszereplésével kezdődött az este, ahol Dwayne Wade megint nagyot alkotott. Sajátkezűleg tartotta a meccsben a Heat-et az első három és fél negyedben, majd a végén érkezett némi segítség is. Az utolsó Pistons támadásnál azonban könnyedén lehetett volna faultot fújni rá, amikor Stuckey-n védekezett. Meg tudom érteni Curry felháborodását Miami szurkolóként is. Ha a bírók kicsit szigorúbbak, könnyedén fújhattak volna egyet. Az viszont jó döntés volt, hogy D-Wade fogta Stuckey-t a meccs hajrájában, mert addig Chalmers nem bírta tartani. Az a nulla munka pedig, amit a Miami a palánkok alatt végzett az első három negyedben, nagyon aggasztó. Ilyen játékkal csak a több sérülttel rendelkező csapatok ellen lehet nyerni, mint amilyen most a Detroit is volt. Jeramine O'Neal-nek sürgősen össze kell kapnia magát, mert az nem állapot, hogy Kwame Brown is megveri egy az egyben. A konzisztencia teljes hiánya figyelhető meg a Miami-n (Wade-et kivéve): akár negyedről negyedre képesek D-League szintű csapatból jól védekező csapattá változni, és vissza. Beszédes mutató azonban, és jó jel a rájátszás előtt, hogy ha kell, akkor nagyon jól tudnak összpontosítani, mivel az 5 ponttal vagy kevesebbel eldőlt meccseken a mutatójuk 75%-os. Jó, ha van egy D-Wade a csapatban.

A texasi rangadó nagy izgalmakat hozott, újabb kétes fújásokkal a hajrában. Yao szabálytalan kosarat szerzett, amikor a vége felé besegített egy rossz dobást, ami még a gyűrűn táncolt, ennek ellenére a bírók megadták. A meccs csúcspontja az Artest vs. Bowen párharc volt. Az NBA két legpiszkosabban, legerőszakosabban (a rossz értelemben véve) játszó játékosa sajnos csak a harmadik negyedtől találkozott a pályán, de élvezet volt nézni, ahogy húzták-vonták egymást. Végre olyannal akadtak össze, aki méltó volt erre a bánásmódra. Scola szenzációs volt, ő nyerte meg a meccset a Houstonnak a remek helyezkedésével a pálya mindkét végén. Viszont nem hiszem, hogy tapasztalt irányító nélkül a Rockets messzire jutna a rájátszásban: se Brooks se Lowry nem volt igazán a helyzet magaslatán, amikor a meccs a hajrához érkezett. Az pedig egyértelműen nem jó megoldás, ha Artest játszik irányítót, magánál tartva a labdát és elönzőzve a támadásokat.

A szezon négyötöde eltelt, és a 2008 nyarán draftolt játékosoknak már megvolt a lehetőségük arra, hogy letegyenek valamit az asztalra. Akik igazán számítanak, azok már kaptak lehetőséget, viszont a hátralévő négy hétben a playoff-ról lecsúszó csapatok nagy valószínűséggel elő fognak húzni a kalapból néhány, eddig mellőzött újoncot, hogy több játéklehetőséghez jussanak. Hogy ezek a mesterségesen felduzzasztott statisztikák ne befolyásoljanak, most mondok rövid ítéletet az elsőéves játékosok teljesítménye felett, abban a sorrendben, ahogy a drafton kiválasztották őket. Az első részben az első 10 helyen választott játékos kerül terítékre.

1. Derrick Rose – A Bulls irányítója nagyjából hozza azt, amit elvártak tőle, sőt, még gyorsabban bele is tanult a játékmesteri teendőkbe, mint azt a legtöbben várták. Persze, nehéz helyzetekben gyorsan bevetette a Chicago a már jól bevált Kirk Hinrich-ot, mint ejtőernyőt, ami egy kicsit levon a teljesítménye értékéből. Ha az alap számokat nézzük, mint pont-lepattanó-gólpassz-labdalopás, akkor a teljesítménye nem sokkal marad el Chris Paul újoncszezonjától. Vezeti az újoncokat a gólpasszok tekintetében, miközben az eladott labdák száma sem magas. Remélhetőleg a bajuszkán kívül másban nem fog hasonlítani Marbury-re, és karrierje az elvárásoknak megfelelően szépen fog ívelni egészen a Hall Of Fame-ig.

Még mielőtt bárki meggyanúsítana, hogy Miami-szurkoló vagyok, el kell, hogy mondjam: igaza van. Amióta Wade-et draftolták, a Heat az első számú NBA-csapat számomra. Ezért is nézem nagyobb gyakorisággal a meccseiket, és kerülnek jobban terítékre itt a blogon.

Tegnap este, vagyis magyar idő szerint ma éjszaka egy újabb izgalmas meccset játszott a Heat, ezúttal Bostonban. Hosszabbításos vereség lett ezúttal a vége, úgy, hogy D-Wade ezúttal nem játszott, mint ahogy a túloldalon Garnett és Ray Allen sem. A különbséget pont ezért az egyetlen pályára lépő szupersztár jelentette: Paul Pierce. Egyszerűen nem tudott hibázni a negyedik negyedben és a hosszabbításban, amikor összesen 21 pontot dobott, és végül 36-tal zárt. A Heat Wade nélkül go-to guy nélkül maradt, azaz nem volt, akire egyértelműen támaszkodhattak volna, és ez végül a vesztüket okozta.