A szezon négyötöde eltelt, és a 2008 nyarán draftolt játékosoknak már megvolt a lehetőségük arra, hogy letegyenek valamit az asztalra. Akik igazán számítanak, azok már kaptak lehetőséget, viszont a hátralévő négy hétben a playoff-ról lecsúszó csapatok nagy valószínűséggel elő fognak húzni a kalapból néhány, eddig mellőzött újoncot, hogy több játéklehetőséghez jussanak. Hogy ezek a mesterségesen felduzzasztott statisztikák ne befolyásoljanak, most mondok rövid ítéletet az elsőéves játékosok teljesítménye felett, abban a sorrendben, ahogy a drafton kiválasztották őket. Az első részben az első 10 helyen választott játékos kerül terítékre.
1. Derrick Rose – A Bulls irányítója nagyjából hozza azt, amit elvártak tőle, sőt, még gyorsabban bele is tanult a játékmesteri teendőkbe, mint azt a legtöbben várták. Persze, nehéz helyzetekben gyorsan bevetette a Chicago a már jól bevált Kirk Hinrich-ot, mint ejtőernyőt, ami egy kicsit levon a teljesítménye értékéből. Ha az alap számokat nézzük, mint pont-lepattanó-gólpassz-labdalopás, akkor a teljesítménye nem sokkal marad el Chris Paul újoncszezonjától. Vezeti az újoncokat a gólpasszok tekintetében, miközben az eladott labdák száma sem magas. Remélhetőleg a bajuszkán kívül másban nem fog hasonlítani Marbury-re, és karrierje az elvárásoknak megfelelően szépen fog ívelni egészen a Hall Of Fame-ig.
1./b Greg Oden – A Blazers centerét is meg kell említenem, bár a tavalyi draft első választottja volt, ám a microfracture műtétje miatt csak idén mutatkozhatott be az NBA-ben. Az ő teljesítményét nehéz értékelni, mert a szezon során egyszer sem volt 100%-os állapotban, ám amikor játszott, akkor egész jó teljesítményt nyújtott a rendelkezésére álló 20-25 percekben. A lepattanók iránti érzéke egész szenzációs, és óriási segítségére tudna lenni a fiatal portlandi csapatnak, ha képes volna egészséges maradni. Bill Walton és Sam Bowie után nem hiányzik az oregoniaknak még egy center, aki arról lesz híres, hogy folyton sérült. Sajnos azonban minden jel arra mutat, hogy az ő sorsukat fogja követni, és sosem fogja beváltani a hozzá fűzött óriási ígéreteket.
2. Michael Beasley – Sokak szerint alulteljesít, én viszont azt mondom, hogy várjuk ki a végét. A szezon elején egyértelműen nem volt mentálisan kész az NBA napi ritmusára és Spoelstra viszonylag struktuált játékrendszerére, de folyamatosan fejlődik. Wade-del sajnos nem értik meg egymást, és nem lepne meg, ha a nyáron Riley elcserélné valami tapasztlatabb játékosra. Az öreg Pat ugyanis soha nem volt teljesen elragadtatva tőle, és inkább csak muszájból draftolta, mint a két legjobbnak ígérkező játékosból a neki jutó maradékot. Bár teljesíthetne jobban is, a hatékonyságával, különösen a támadást illetően, nincsen gond – ebben jobbnak bizonyul Derrick Rose-nál is. Van benne lehetőség, viszont ennek teljes kibontakozásához a túl könnyed hozzáállásából fel kellene adnia. Remélem, sikerülni fog neki, és egy, Antawn Jamison-nál sikeresebb karriert fog befutni.
3. O.J. Mayo – Többen azt mondják, hogy a draft legjobb játékosa, ám szerintem a dobott pontok magas száma ne tévesszen meg senkit. Kétségtelen, hogy már újoncként bárki ellen képes magának dobóhelyzetet kialakítani, ám az is igaz, hogy ha nincs helyzet, akkor is rádobja a bogyót. Ebből következően a dobószázaléka sem túl magas, pedig az egyik legjobb dobástechnikával rendelkező játékos. Sokat kell azonban javulnia a csapatjáték terén, mert sokszor elég önzőnek tűnik. A gólpassz/eladott labda aránya is alig haladja meg az 1-et, így összességében nem tartozik a leghatékonyabb játékosok közé. Minden bizonnyal gyönyörű pontátlagokat fog felmutatni a következő években, de vajon képes lesz-e megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy csak akkor lehet igazán sikeres az NBA-ben, ha megbízik a csapattársaiban, és képes lesz őket is jobbá tenni? Lesznek, akik szupersztárnak fogják tartani, de a határ számára jelenleg a Michael Redd-féle másodrangú sztárok státusza.
4. Russell Westbrook – A Thunder üdvöskéjével kapcsolatban kicsit hasonló fenntartásaim vannak, mint Mayo-nál: képes lesz-e vajon alárendelni magát a csapatnak, hogy az egész több legyen, mint a részek összege? Westbrook nem egy igazi irányító, hanem először saját magának keresi a dobóhelyzetet, és csak utána másoknak. A Thunder azonban bizakodhat, hisz sikerült egy nagyon jó játékost szerezniük Durant és Green mellé, így már csak egy edző hiányzik, aki képes kibontani a bennük rejlő potenciált.
5. Kevin Love – Garantált dupla-dupla, ha kezd. Valami olyan, mélyről jövő, ösztöni szintű érzéke van a lepattanózáshoz ami csak igen kevesek kiváltsága. De vagy neki, vagy Al Jeffersonnak mennie kell Minnesotából, mert ők ketten nem férnek meg jól és hatékonyan egymás mellett, egyszerre a pályán. Nagy pazarlás lenne csak csereként alkalmazni őt jövőre is, ilyen képességek mellett.
6. Danilo Gallinari – Nehéz megítélni, hogy valóban megérdemelte-e az előkelő draftpozíciót, hiszen hosszan bajlódott a hátsérülésével. A kis mintából csak azt lehet megállapítani, hogy jó keze van, és egész jól dobja a hárompontost. Talán a szezon hátralévő részében többet látunk majd belőle.
7. Eric Gordon - A Clippers-ben szerepelni idén nem egy álom. A sérülések és a csapatkohézió teljes hiánya egy teljesen depressziós közeget eredményezett. Ebben a környezetben Gordon talán a legnagyobb reménysugár: kicsit felülmúlva az elvárásokat stabil tagja a kezdőcsapatnak. A negyedik legjobb pontátlaggal rendelkezik az újoncok között, és megfelelő arányban mixeli a betöréseket a kinti dobásokkal, miközben mindkettőt elég jó százalékkal értékesíti. Várhatóan stabil kezdőjátékos lesz belőle a kettes pozícióban a következő pár évben.
8. Joe Alexander - „Have You Seen This Man?” - mondhatjuk, hiszen nem sok lehetőséghez jut a Bucks-ban a 22 éves SF. Ahhoz képest, hogy nem tartozik azok közé, akik az egyetem első éve után egyből az NBA-be kerültek, Alexander játékán még bőven van csiszolnivaló. Idén nem igazán mutathatta meg eddig, hogy mire is képes, mivel Richard Jefferson személyében egy jó képességű veterán található előtte a Bucks rangsorában. Egyébként is, Scott Skiles valahogy nem igazán ért az újoncok nyelvén (ld. még: Thomas, Tyrus és Noah, Joakim), tehát nincs is könnyű helyzetben Alexander. Átlag 11 percet játszik ugyan mindössze, de talán mutathatna többet is. Jelenleg úgy néz ki, hogy nem lesz belőle igazán meghatározó játékos, és nem mondhatni, hogy megérdemelte ezt a magas draftpozíciót.
9. D.J. Augustin - Egyértelműen kellemes meglepetést okozott számomra a Charlotte újonc irányítója. A Skiles-hoz hasonlóan nem túl türelmes Larry Brown is megbízik benne, minthogy a meccseken átlagosan több, mint 26 percet tölt a pályán. A Bobcats már a szintén nem túl öreg Raymond Felton elcserélésén is gondolkodott, hogy helyet csináljanak számára a fejlődéshez. A kistermetű irányító főleg kintről veszélyes, de betörésekre is szívesen vállalkozik, ám ez csak akkor ér valamit, ha sikerül büntetőt kiharcolnia, mert egyébként a hárompontoson belülről még néhány tized százalékkal gyengébben is dob, mint azon kívül. Viszont ha a vonalra állhat, akkor halálos, 90% feletti pontossággal hajtja végre a büntetőket. A gólpassz/labdaeladás aránya is meggyőző, valószínűleg jó üzletet csinált vele a Bobcats.
10. Brook Lopez - Jött, látott, és rögtön győzelmekhez segítette csapatát. A szezon elején mindenki féltette a New Jersey-t, hogy mi lesz velük a palánkok környékén, és emiatt nem sokan gondolták, hogy a rájátszásért küzdhetnek - én sem. Lopez azonban veteránokat megszégyenítő hatékonysággal dolgozik a palánkok alatt, nem csak a lepattanókat, hanem a blokkokat is gyűjtögetve. Mindehhez egy egész jó dobószázalék is tartozik, ami azt eredményezi, hogy a philadelphiai Speights és Kevin Love mögött a harmadik legjobb hatékonysági mutatóval rendelkezik, miközben több percet játszik mindkettőjüknél. Szerintem mindenképp érdemes megemlíteni a nevét az év újonca versenyben, hiszen ugyanolyan tevékeny részt vállal a csapata sikerességében, mint a legtöbbet emlegetett Rose, illetve jóval több győzelemhez segítette csapatát, mint Westbrook.
(folyt. köv.)
Másodközlés a bball.hu -ról.
