Hoopswave

Mindig is azt gondoltam, hogy Chauncey Billups szerepét túlértékelték a Detroit Pistons-on belül. Hogy a 2004-es bajnokcsapatban mindenki egyformán számított, és mindenkinek megvolt a maga szerepe. Hogy pont Billups-t emelte ki mindenki, ráadásul a neve az MVP-jelöltek között is fel-felmerült, teljes mértékben túlzásnak tűnt. Hiszen ott volt ez a jól összerakott csapat, Rip Hamilton dobóképességével, Prince védekezésével, Rasheed "Technical Machine" Wallace olykor nagyszerű játékával is. Billups 17-18 pontjával és 6-8 lepattanójával, valamint megbízhatóságával tett hozzá az eredményekhez. Leginkább csak azért rakták be az MVP-jelöltek közé, mert a liga egyik legjobb csapatából is meg kellett említeni valakit.

Erre jön ez az Iverson-t Billups-ért csere az év elején, és mit látunk? Billups csapata ugyanolyan eredményeket produkál, mint az elmúlt 5 évben is. Apró, de lényeges különbség, hogy most babakék, Nuggets felirattal díszített mezben történik mindez. Pedig a Nuggets nagyon rossz előjelekkel vágott neki a szezonnak, és minden szakértő csak a 8-10. hely környékére várta Nyugaton: Marcus Camby tekintélyes méretű szerződését sikerült a Clippers-re ráakasztani, ami nyilvánvalóan jó volt pénzügyi szempontból, de mindenki azon aggódott, hogy mi lesz így az amúgy sem veretes denveri védelemmel. Mögötte pedig csak két, az elmúlt szezonok során rengeteg sérüléssel küzdő két magasember volt, K-Mart és Nené. Iverson és Melo pedig két labdával kellett volna, hogy játsszák a meccseket, mert az egy nem volt elég kettőjüknek. Erre jön Joe Dumars, hogy felpezsdítse a Pistons-t, nehogy belefásuljanak az évek óta tartó megszokottságba, és azt mondja, szeretne egy kísérletet végrehajtani Allen Iverson lejáró szerződésével. A Motown-i csapat egyik hengerét tehát kicseréli, hátha akkor jobban muzsikál a motor, ám az valamiért le-lefullad. Nem baj, még bejáratós, majd összeszoknak Iversonnal, gondolja Dumars, ám az eredmények csak nem jönnek. Hamilton elégedetlen, Wallace elégedetlen, az új sztárnak kikiáltott Stuckey hullámvölgybe került, és a szezon kétharmadánál a Detroit egy nyolcmeccses vereségsorozattal áll éppen, miközben Hollinger esélyszámításai alapján már csak 44%-uk van a rájátszásba kerülésre. Dumars ezt a húzását rövid távon bebukta, bár Iverson lejáró szerződése nagyon jól jöhet a nyári átigazolási időszakban - ám addig marad ez a diszfunkcionális csapat. Nem elég, hogy az autógyárak nagy leépítéseket hajtanak végre, az NFL-ben a Lions 0-16-os szezont produkál, most még a Pistons is cserbenhagyja Detroit városát. Lassan se kenyér, se cirkusz...

Denverben ezzel szemben meredeken emelkedhet kedve egyes embereknek: megszereztek egy remek... játékost, aki igazi vezéregyénisége a csapatnak, amely minden várakozást felülmúlva a harmadik helyen áll a konferenciában, miközben 2 1/2 meccses előnnyel vezeti a divízióját. Mindez egy igazi aranyrögnek köszönhető, aki csak úgy a Denver ölébe hullott, mikor talán a legkevésbé várták. Billups igazi vezéregyéniség a pályán és azon kívül is, valamint elég jó az összhang közte és Anthony között, mivel nem akar mindenáron ő lenni az első számú támadó a csapaton belül. Igazi szürke eminenciásként, 11 NBA-ben eltöltött év tapasztalatával segíti szülővárosa csapatát. Nem csoda, hogy a legértékesebb játékosok top-10 rangsorában most is ott találjuk - egyedül a Nuggets-ból. Már értem, miért.

Hát ezt is megértük... Végre elérhető a sok-sok NBA meccs az igazi fanatikusoknak és ehhez elég egy internetkapcsolat és némi cash. Nem kell a sport-tv kegyétől és szűkös pénztárcájától függenünk, azt a csapatot nézhetjük amelyik nekünk tetszik, méghozzá legálisan, minden proxybűvészkedés nélkül. Nem tudom, mikor indította el ezt a szolgáltatást az nba.com, mert már egy ideje csak a legszükségesebbeket néztem meg rajta, és emiatt lehet, hogy mindenki tudta már rajtam kívül, de csak örülni tudok, hogy végre kegyeskedtek megengedni nekünk, a Föld sokadrangú állampolgárainak is, hogy nézhessük az NBA-meccseket.

Thank you, NBA.com!

(nem fizetett hirdetés...)

A Phoenix Suns nem tartozik a legszerencsésebb csapatok közé, ám nem lehet róluk elmondani, hogy ne szeretnének kísérletezni új dolgokkal. Ezért is vagyok kíváncsi, hogy az edzőváltás után mire is lesznek képesek. Vajon felmelegítve is olyan jó lesz-e a káposzta, mint frissen?

A Suns évekig a run-and-gun stílus zászlóvivője volt, Mike D'Antoni filozófiája, a "Seven Seconds Or Less" (Hét másodperc vagy kevesebb) az NBA legszórakoztatóbb csapatává tette őket. Sajnos mindig hiányzott valami, hogy a nagyszerű alapszakaszbeli eredmények után a rájátszásban is igazán sikeresek legyenek. Stoudemire sérülésén keresztül eltiltásokon át Tim Duncan hárompontosáig sokminden gátolta a Suns sikerét. A tulaj aztán úgy döntött, elég abból, hogy nem sikerül átlépni a siker küszöbét, és radikális változtatásokat eszközölt az idei szezon előtt: D'Antoni és az általa meghonosított játékstílus nem kellettek többé, jött helyette az eddig sehol sem bizonyító Terry Porter, akinek a feladata a védekezés fontosságának sulykolása lett volna. Mindeközben a menedzsment sorra hozta az olyan személyi döntéseket, melyek minden hosszútávú tervet nélkülöztek, és egyetlen céljuk az azonnali győzelem volt. A jövő elzálogosítása bejött 2006-ban a Miaminak és tavaly a Bostonnak, tehát volt sikeres példa előttük. A részek azonban csak nem akartak összeállni, hiába került a Suns-hoz Shaq és Jason Richardson. A veterán játékosok lázongtak is Porter nüanszokra építő változásmenedzsmentje ellen, és a vezetőség tűzoltásba kezdett, amikor a csapat kicsúszott a playoffot jelentő helyek közül. Először is árulni kezdték Stoudemire-t, akinek ez az idénye valamivel gyengébbre sikerült eddig, mint a tavalyi, és nem igazán érzi a csapatvédekezést (váltásokat, besegítéseket). Majd pedig amikor nem jöttek az igazán jó ajánlatok, stratégiát váltottak, és elbocsátották Porter-t, megbízva Alvin Gentry-t a vezetőedzői teendőkkel - visszatérve a korábbi játékstílushoz, ami legalább a szurkolóknak tetszett ("Hamár sikeresek nem lehetünk, legalább legyen jegybevételünk"-alapon).

Gentry volt az utolsó megmaradt segédedző a D'Antoni-féle stábból. A vezetőedzői eredményei ugyanakkor nem túl fényesek, bár a Clippers-t edzeni mindig nagy kihívás. Gentry azonnali visszatérést hirdetett a korábbi elvekhez, és visszaállította a Seven Seconds Or Less uralmát. Az All-Star szünet után a csapat új reményekkel vágott bele újra a küzdelembe, és rögtön meg is látszott, hogy a játékosok mennyivel felszabadultabban játszanak Gentry alatt. Az első három meccsükön mindegyiken elérték a 140 pontot, amilyen támadóteljesítményre a 90-es évek legeleje óta nem volt példa az NBA-ben. Tegyük gyorsan hozzá, hogy nem volt nehéz dolguk, hiszen a liga leggyengébb csapatai közül játszottak a Clippers-szel kétszer, míg a Thunder-rel egyszer. A meccsek ritmusa azonban nagyon más volt, a szurkolók nagyon jól fogadták a látványos, rengeteg kosarat hozó stílust. Aggasztó jel volt viszont, hogy még ezek a gyenge csapatok is könnyedén elérték a 100 pontot mindegyik alkalommal, ami azt jelezte, hogy Porter védekezési sémái, valamint a játékosállomány változásai nemhogy javítottak, de összességében rontottak a Suns védelmén a D'Antoni-korszakhoz képest.

Ahhoz, hogy pontosan meg lehessen ítélni, hol is áll a Suns játékerőben az igazán jó csapatokhoz képest, kiváló alkalomnak ígérkezett a tegnapi hazai meccs a Boston Celtics ellen. A meccs előtt azonban mindkét csapat háza táján rossz hírek láttak napvilágot: A Celtics-nél Garnett dőlt ki 2-3 hétre, míg a hazaiaknál Nash pick-and-roll partnere, Stoudemire kell, hogy kihagyja a szezon hátralévő részét szemműtétje miatt. Utóbbi hírt hallván rögtön azt gondoltam, a Suns szezonjának és playoff-reményeinek vége. Nincs senki, aki helyettesíteni tudná Amaré játékát, ráadásul a Phoenix kispadja igen rövid, és nincs már Diaw sem, aki valamelyest pótolni tudná. Sima Boston győzelem - gondoltam - méghozzá úgy, hogy a Suns nem is éri el a 100 pontot. Az állítás első fele igaznak bizonyult, ám az utóbbit illetően kellemes csalódás ért.

A meccs korántsem volt annyira egyoldalú, mint ahogy azt a box score sugallja. A Boston csak a szenzációs napot kifogó backcourt-jának köszönhetően tudott nyerni ennyivel - nameg egy kis bírói segédlettel. (Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy ha a bírók jól fújtak volna, akkor Phoenix-siker születik, de az eredmény minden bizonnyal szorosabb lett volna. Minden vitás helyzetben a Celtics-nek kedveztek, főleg ami a támadó-szabálytalanságokat illeti: ami az egyik oldalon belemenés volt, a másikon védőhiba - nem voltak valami konzekvensek, amit a büntetőbeli eltérés is mutat.) Ray Allen és Rajon Rondo együtt 63 pontot ért el, 23/33-as dobásmutatóval. Egyszerűen nem tudtak hibázni, mint ahogy az egész zöld csapat 63%-kal dobott. Ebben részben hibás volt a gyenge Phoenix-védelem is, de ha a védők zavartak dobás közben, akkor is betalált a Bostoni gárda.

A Suns védelmének gyengesége igen nyilvánvaló. Mint ahogy az is, hogy nincsenek minőségi cseréik. A meccs első tíz percében hiába dobott 70% fölött a Celtics, mégis egyenlő volt az állás, majd jöttek a Suns cseréi, és rögtön tíz pont fölé kúszott a különbség. Gyakorlatilag hét hadrafogható embere van Stoudemire kidőlésével a Phoenix-nek, és közülük kettő csak korlátozott időben áll Gentry rendelkezésére. Se Shaq, se Grant Hill nem képes 100%-on játszani 35-40 perceket, de még 75%-on sem. Tőlük csak 30-33 perc várható, a fennmaradó időben másnak kell helytállni. Nash sem a régi már, és Dragić tapasztalatlansága nagyon visszaveti a Phoenix támadásait. Barnes, Barbosa, Dudley és Richardson az, aki érdemben hozzá tud tenni a meccshez. Közülük Richardson-nak nagyobb részt kellene vállalnia, ám ő jelenleg csak harmadik opció, az is csak Amaré sérülése után. Persze mindezt Gentry-nek is észre kell vennie, és többet követelni játékosától.

A szezon hátralévő részét illetően bizakodásra adhat okot a Suns szurkolóinak, hogy a védelméről híres Boston ellen is sikerült elérni a csapatnak a 100 pontot (bár Garnett nem játszott, ugye). Ám ezzel a hét emberből álló rotációval a nyolcadik hely elérése is igen nehéz lesz nyugaton, hacsak a többi csapatnál is ki nem dől több kulcsjátékos a sorból.

Most olyan ez a Suns, mint az őszi napsütés: megédesíti még a szőlőszemeket, hogy az átlagszurkoló élvezze a meccseiket, de már mindenki tudja, nem sok ereje van és nem húzza sokáig. A minél élvezetesebb playoff-meccsek miatt szeretném, ha nem lenne igazam. (Ti meg nézzétek őket addig, amíg lehet!)

Az idei átigazolási szezon legjobb opciókkal rendelkező csapata a Portland Trailblazers volt. Mit hoztak ki belőle? A szezon során 73 percet játszó játékosukat elcserélték egy eddig 0 percet játszóra a Sacramento-val. (Utóbbi a Bulls-tól érkezett a Kings-hez ugyanebben az üzletben.) Pedig övék az a játékos, aki a mostani játékospiac legkeresettebb cikke volt: Raef LaFrentz.

LaFrentz ugyan talpra se tud állni, és egy percet sem játszott idén, ráadásul több, mint 12,7 millió dollár az idei fizetése, de nem is a játéktudása az, ami vonzóvá tette egyes csapatok szemében. Mindenki csak Raef Lafrentz Lejáró Szerződését látta maga előtt (vagyis Raef Lafrentz' Expiring Contract, RLEC).

Költségcsökkentés. Egy luxusadót fizető klubnak nagyon jól jöhetett volna RLEC, hogy jövőre kisebb legyen a bérköltsége, amihez nyilván le kellett volna mondania egy jó játékosáról legalább. A gazdasági válság következtében ez nem jelent nagy gondot a tulajdonosoknak és general managereknek (ld. még: Chandler, Tsyon). Sőt, még RLEC idei költségének a 80%-át is a biztosító állja!

A Blazers pedig mindeközben stabil playoff-résztvevő csapat Nyugaton, de a nagyokkal (Lakers, Spurs) nem veszi fel a versenyt, legalábbis egyelőre. Az SF és a PG pozíciók jelenleg kicsit gyengébbek, mint az egy bajnoki címre aspiráló klubtól elvárható, és milért ne céloznák meg a címet most, amikor egy ilyen lehetőség adódik számukra? Mindenki azt várta, hogy még ha nem is egy szupersztárt, de egy jó játékost legalább sikerül majd szerezniük RLEC segítségével.

Jöttek is a lehetőségek: Vince Carter és Richard Jefferson is elérhető volt a játékospiacon, többek közt, és mindkét wingman előrelépést jelentett volna ezen a téren a Portland számára, még akkor is, ha ezért fel kellett volna áldozniuk néhány játékosukat nekik is. Olyan hosszú a kispadjuk, hogy ezt is megtehették volna, anélkül, hogy bármit is megéreztek volna belőle. Nem árulok el titkot, hogy semmi nem lett belőle...

Nem mintha így ne lenne jó helyezetben még mindig a Portland mostani építkezése mögött álló GM, Kevin Pritchard. RLEC után a nyáron így is a fizetési kalap alatt lesz a Portland, mivel döntő többségében fiatal játékosok alkotják, kisebb szerződésekkel. RLEC-vel azonban most felette voltak, és felette is tudtak volna maradni, ha be tudják váltani egy hasonló méretű szerződésre. Ez nagyobb rugalmasságot és több értéket biztosított volna, mint hogy a nyáron igazolhatnak játékosokat kevesebb, mint feleekkora összegért! Az érték/ár arány általában jól működik az NBA-ben, még ha RLEC pont az ellenkezőjét is bizonyítja (a lehetőség anno még benne is megvolt, hogy jó teljesítményt nyújtson).

Nem járnak jó idők mostanában Pritchard-ra, pedig szezon elején még minden szép és jó volt. A csapat fejlődött McMillan edző keze alatt, ez az év még a fejlődésre és Greg Oden beilleszkedésére volt szánva, míg RLEC biztosította, hogy a következő nyáron hozzá lehessen adni a bajnokcsapathoz hiányzó darabkát, miközben bőven a luxusadó alatt marad a Blazers. De érkezett Darius Miles, és a tervek kezdtek felborulni. Miles már egy ideje nem a Blazers égisze alatt hajózik, mivel a csapat orvosai szerint a műtött térde nem alkalmas a sorozatterhelésre, és orvosi okokból visszavonultatták. Miles nem így gondolta, és erről másokat is sikerült meggyőznie, jelenleg például a Memphis játékosa. Ez rossz hír a Blazers-nek, mert így az eredeti, méghozzá szép magas fizetése továbbra is számít a csapat fizetési mérlegébe, tehát a fizetési sapkára is hatással van. Így csökkent a 2009 nyári mozgástér a játékospiacon a Blazers számára, aminek ellentételezéseként most kellett volna RLEC-t értékesíteniük. Nem sikerült, és ez meg fogja nehezíteni a bajnoki álmok megvalósulását. Persze még mindig van jópár lehetősége Pritchard-nak, hogy nyáron megszerezze azt a bizonyos darabkát, ám sokkal jobban meg kell majd dolgoznia érte

A trade szezon épp a csúcson van az NBA-ben, hiszen a mai nap a határ, ami után a csapatok nem cserélhetnek játékosokat, csak szabadúszókat igazolhatnak le. Ilyenkor felpezsdül a játékospiac, mindenki igyekszik beszerezni az utolsó darabokat a rájátszásra való felkészülésben, illetve a versenyfutásból már gyakorlatilag kiszállt csapatok kiárusítják néhány, kevésbé létfontosságú játékosukat. Mindig is voltak olyan csapatok, akik a játékoscserét egyfajta költségcsökkentésként fogták fel, hiszen csak az adott szezonon belül kell megegyeznie a játékosok fizetéseinek (feltéve, hogy mindkét csapat a salary cap felett van), a következő szezonokban már nem feltétlenül.

Idén mindez nem igaz: páran azok közül a csapatok közül is, akik a rájátszásnak is jó esélyekkel vágnak neki, a költségcsökkentést helyezik előtérbe. A New Orleans Hornets is így tett, és kapva kapott az alkalmon, hogy a Nyugat egyik leggyengébb, épp újraépítő csapata partner ebben a lépésében. Nem is vártak a határidő lejártáig, hanem meg is egyeztek az Oklahoma City Thunderrel, hogy kezdő centerüket, a védelmük tengelyét jelentő Tyson Chandlert odaadják a Thundernek két másik frontcourt játékosért cserébe (Chris Wilcox és Joe Smith). A két kapott játékos szerződése épp lejár szezon végén, így nagyon jól nézett ki a csere financiális szempontból - viszont sokat elmond, hogy OKC-ben az emberek gratuláltak egymásnak az utcán, hogy ilyen jó üzletet kötöttek.

Lehet, hogy Chandler sérülékeny kissé, nameg az idei szezonban nem is olyan produktív, mint tavaly, és nem szórja a dupla-duplákat, de mégis: egy fiatal, több, mint 210 centis centerről van szó. Se Wilcox, se Smith nem közelíti meg a védelemben betöltött szerepét. Most ugyanis Chris Paul nyugodtan kockáztathat, és próbálkozhat növelni a steal-jei számát, mert ott van mögötte Chandler (már ha nem sérült, ugye), de se Wilcox, se Smith nem ugyanaz a kvalitás. Melyikőjük védekezzen ugyan Tim Duncan-en a rájátszásban?! Ilyen trade elképzelhetetlen lett volna a válság megszorító hatásai nélkül.

Ugyanakkor a Thunder is lejáratta magát, amikor egy nappal később bejelentették, hogy mégsem kell nekik Chandler, és lefújják az egész tranzakciót, mert Chandler nagylábujja túl nagy egészségügyi kockázatot rejt a csapatorvos tájékoztatása alapján. Aki ugyanaz, aki megműtötte a kritikus testrészt, még a Hornets Oklahoma City-ben töltött napjainak idején. Azt hiszem, most azonnal ki kellene rúgni azt az orvost a Thunder-től, és a játékosok közelébe sem engedni többet... Eléggé képmutató magatartás, hogy játékra alkalmasnak találja az általános állapotát annak a lábujjnak, majd másfél évvel később úgy ítéli meg, mégsem az. (Elismerem, nem vagyok orvos, nem tudom, mi történhet egy lábujjban strukturálisan, csak érdekes a dolog.)

Így mindenki visszakerült az eredeti helyére, és a Hornets kulcsjátékosai újra boldogok - David West, és kisebb mértékben Chris Paul is kritizálta a menedzsment döntését, miszerint ez még a leghalványabb bajnoki esélyüket is elveszi. Szerintem is azon kellett volna inkább dolgozniuk, hogy egy veteránt szerezzenek Chandler mögé a kispadra, és megerősítsék a magas embereik sorát. Hisz amelyik csapat CP3-t is a soraiban tudhatja, annak mindig van esélye bármelyik csapat ellen - de nem mindegy, hogy hány jó kvalitású játékos segíti őt.

Ja, persze Chandlert még könnyűszerrel elpasszolhatja a Hornets valami másik csapatnak is még a mai nap folyamán...