Hoopswave

Az NBA-szezon háromnegyedénél nagyjából kialakult mindegyik csapatról egy kép, ami a hátralévő időben nem nagyon fog megváltozni. Már mindegyik alakulatról el lehet mondani, hogy alul- vagy felülteljesítették az elvárásokat. Ha egy csapatot kellene kiemelni, hogy melyik múlta felül legjobban a várakozásokat, akkor az a Miami Heat kell legyen.

Henry Abbott Truehoop nevű blogján érdekes cikksorozat olvasható arról, hogy hogyan is értelmezik az NBA-ben a lépéshibát. Elég hosszú olvasmány, de érdemes átrágni rajta magunkat. Megszólal a bírói testület vezetője, néhány játékos, illetve legendás NBA játékosok is (a "bezzeg a mi időnkben!"-vonal). Meg persze van bőven illusztráció is mellette, videó formájában.

Nem szeretném a cikket lefordítani, csak röviden összefoglalva annyi a lényeg, hogy mivel nem egységes az értelmezés, ezért inkább a megengedőbb olvasatot alkalmazzák a bírók a lépéshiba megítélésében. Ez persze nem mindenkinek tetszik, és az európai kosárlabdától való eltávolodást is jelent. Sok-sok véleményes esetet generál ez a téma: Mikor lehet kettőt lépni? Melyik lépésnél fogta meg a játékos a labdát? Mint a klasszikus Halálos fegyver-jelenetben, amikor Glover és Gibson azon vitatkozik, hogy mikor ugorjon Glover a vécéről: akkor most egy, kettő, három, és utána, vagy egy, kettő, és háromnál már? Csak éppen a kosárlabdában kettőnél többig nem kéne eljutni, ha lépésekről van szó.

Lényeg a lényeg, a bírói testületet vezető Joe Borgia szerint meg kellene változtatni a vonatkozó NBA-szabály leírását, miszerint csak a megengedőbb verzió legyen belőle kiolvasható. Persze, csak míg most mindenki a jelenlegi szabály határait próbálja feszegetni - és többnyire a sztároknak sikerül is a határon táncolniuk anélkül, hogy a bírók ezt lefújnák, - addig ha kodifikálják a jelenlegi szabály adta lehetőségek szélét, akkor azt próbálják majd meg egy kicsit kitágítani a játékosok. Aztán legközelebb azon vesszük észre magunkat, hogy a vita nem arról folyik, hogyan határozzuk meg, hogy most a sarkazás után egyet vagy kettőt lépett még a játékos, hanem azt fogjuk taglalni, hogy az most kettőnek vagy háromnak számított-e már?

A lépéshibák fújása nem csak a kosárlabdában nehéz dolog, hanem a kézilabdában is egyre több problémát okoz. Eléggé felgyorsult mindkét sport ahhoz, hogy nehéz legyen a visszajátszás segítsége nélkül, a meccs felfokozott ritmusában mindig észrevenni, hányat is lépett a játékos. Tessék csak megnézni, hányszor lépnek a kosarasok kettő helyett hármat is, vagy a kézilabdások akár ötöt a három helyett. Ha arra áll rá a bírók agya, hogy adott számú lépés a szabályos, akkor egy, a megszokott mozgásnak ellentétes lábról indított mozdulatsor pont úgy fog ritmusosan befejeződni, ha eggyel többet lép a játékos, ezáltal ezeket nem fogják befújni a sípmesterek. (Jobblábról felugorva balkézzel dob, vagy fordítva). Ennyi toleranciát a rendszernek és a nézőnek el kell(ene) viselnie. Szegény bíró is csak emberből van, és nem lehet minden egyes megmozdulást visszanézni videón, mert akkor meg amiatt lenne óriási felzúdulás.

Más szempontból sem túl jó ötlet kitágítani a szabályok adta lehetőségeket ilyen módon: Európában csakazértse fogják átvenni a módosítást, merthogy az amerikaiak már megint nem kérdezik meg őket, és így a mostaninál is nagyobb lesz a különbség a két stílus között.

Van ez a kiskapu, aminek a segítségével a veterán játékosok úgy kerülhetnek egyik csapattól a másikhoz, hogy megkerülik az átigazolási szabályokat. Ez az, amikor a csapatuk kivásárolja/elbocsátja őket, majd pedig egy másik csapat leigazolja. (A veterán minimumfizetésért bármikor, bárki, bárkit leigazolhat.) Milyen már az, hogy megkötök egy üzletet egy másik csapattal, ami megfelel az NBA szabályainak, de megsúgom a másik félnek, hogy "ugyan legyél már szíves elengedni rögtön ezt a játékost, hiszen így neked is kevesebbe kerül, és én is erősebb leszek"?! Az elmúlt évek során volt erre jópár példa; legutóbb a már említett Billups-Iverson csere alkalmával "költözött" McDyess Denverbe, ám a Nuggets azonmód ki is vásárolta, hogy 30 nap múlva újra csatlakozzon a Pistons-hoz. De említhetnénk Brent Barry hasonló látszat-átigazolását a Sonicshoz, vagy Kurt Thomas kivásárlását, szintén még a Sonics-nál - mindkét esetben a Spurs volt a kedvezményezett fél, bár utóbbinál a Suns-tól érkezett Thomas a Sonics-hoz. Nem mondom, hogy az a csapat, amelyik elbocsátja a játékost, nem jár jól (legalábbis anyagilag), de érdekes, hogy a liga vezetése nem sokat tesz, hogy megakadályozza az átigazolási szabályok ilyen módon való megkerülését.

Most, hogy közeledünk a playoff-hoz, néhány csapat még szeretne egy-egy utolsó darabot hozzátenni a puzzle-höz. Ezek a bajnoki címre is esélyes csapatok, akik úgy gondolják, hogy a 6-12. ember is jelentheti adott esetben a különbséget, ezért készek többletköltségbe is verni magukat. A sort a Celtics nyitotta, amikor a Kings által menesztett Mikki Moore-t és a Knicks által kivásárolt Stephon Marbury-t igazolták le a kispad megerősítésére. Egyik játékos sem az ideális megoldás a zöldek számára: Marbury a megbízhatatlan viselkedése és gyengébb védekezése miatt, míg Moore esetében a Celtics elsiette a játékos kiválasztását. Ha várnak még egy hetet, esélyük lett volna megszerezni két másik, jobb képességekkel rendelkező játékost is. A Kings ugyanis kivásárolta Drew Gooden-t, mint ahogy a Thunder Joe Smith-t. Az ESPN-en olvasható egy jó összefoglaló, hogy melyikük hova mehet. Röviden úgy foglalnám össze, hogy Joe Smith visszamegy a Cleveland-be, ahol nagy szükség van rá, főleg amíg Ben Wallace sérült, míg Gooden valószínűleg a San Antonio-t fogja erősíteni a továbbiakban. De mi van akkor, hogyha Gooden inkább a Phoenix-hez megy? A Suns-nak nagy szüksége lenne egy magasemberre, hogy a rájátszást elérhessék - ugyanakkor már így is a luxusadó felett vannak ,ami azt jelenti, hogy bármennyit is fizetnének egy új játékosnak, az végül a duplájába kerülne. Várhatóan még a héten kiderül, hogy a két veterán merre talál munkát magának. Meglepne, ha a fent linkelt cikknek ne lenne igaza.

Jó, hát a mai nap így jött össze. Először a Pistons témáját boncolgattam újra egy kicsit, most pedig egy pár mondat erejéig a Suns következik. Ugyanis, látva, hogy mire képesek még Nash nélkül is, most már készen állok hinni abban, hogy képesek lehetnek elérni a rájátszást érő helyek valamelyikét. Gentry edző valami elképesztő rohanásra készteti a csapatot, ami D'Antoni korábbi játékrendszerénél is extrémebb módon épül a támadás mindenhatóságára és az ellenfél lefárasztására.

A Suns rekordja 6-2 az All-Star hétvége óta, és a két vereség a liga két legerősebb csapatától származik. Tegnap óta pedig az egyik vereség miatt már vissza is vágtak, miután a Lakers-t hazai pályán 118-111-re verték. Átlagban 124,9 pontot dobtak az előző nyolc meccsen, és 115,4-et kaptak. A siker egyik fontos tényezője O'Neal játéka, aki ezalatt 22,5-es pontátlagot produkált. A tegnapi meccs során az látszott rajta, hogy be akarja bizonyítani, nem kell még leírni, képes ő még nagyszerű teljesítményre. Esetében azonban mindig ott a nagy kérdőjel: meddig bírja sérülés nélkül? Márpedig ha ő is kiesik, akkor vége minden reménynek, hiszen két All-Star kaliberű játékos elvesztését nem fogja kibírni a csapat.

Vagy mégis? Hiszen Nash például a tegnapi sikerből sem vette ki a részét, lévén sérült a bokája. Egy dolog azonban Shaq nagyobb szerepe mellett szól: kell egy center, aki képes a lelassult támadásban is, felállt védelem ellen játszani. A Phoenix tegnap azt a nagyon egyszerű taktikát követte, hogy amennyiben a Lakers teljesen visszazárt, bepasszolták a labdát O'Neal-nek, és hagyták, hogy ő megoldja. Miután az esetek többségében Gasol egyedül védekezett rajta, és Shaq még mindig képes bárkit megverni egy az egyben a palánk közelében, ez az esetek nagy részében kosárral, vagy büntetőkkel végződött. Ha pedig érkezett a besegítés, akkor O'Neal van annyira jó passzoló is, hogy az üresen maradt csapattársat megtalálja, mint Barnes nagy triplájánál a meccs záró felvonásában, amikor a Lakers épp kezdett felzárkózni. Ez az in-and-out játék lehet a Suns esélye azokban az esetekben, amikor felállt védelem ellen kénytelenek játszani - ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges egy hatékony és egészséges O'Neal is. Nélküle, pusztán a run-and-gun segítségével nem fogják megverni a középmezőnyhöz tartozó csapatokat sem, Nash ide vagy oda.

Amikor arról írtam, hogy Billups mennyire jó hatással volt a Nuggets játékára, és a Pistons mennyivel gyengébben játszik nélküle, meg kellett volna említenem, hogy Iverson ezzel szemben pont hogy negatívan befolyásolta a Detroit játékát. Most, hogy sérültet jelentett, egyből feljavult a Detroit játéka, és le is győzték a Keleti konferencia három legerősebb csapata közül előbb az Orlando-t, majd a Bostont.

Véletlen egybeesés? Egyértelműen nem. Iverson egyszerűen nem tudott beilleszkedni a Pistons játékstílusába, hiszen mindig is egy viszonylag önző játékos volt, aki csak akkor passzolta a labdát, ha már nem volt más választása (néha még akkor sem). A Boston elleni mérkőzésüket látva teljesen nyilvánvaló, hogy a legnagyobb erőssége ennek a Detroitnak pont a labdajáratás, amivel az ellenfél védelmének a koncentrációját minél jobban meg tudják osztani. A pálya másik végén pedig Iverson túl sokat kockáztatott, hogy megpróbáljon labdát lopni, és ezzel gyakran tudott az ellenfél kettő-az-egy-elleni helyzetet teremteni.

Ráadásként még ott van Iverson egója is, ami mindig is jó magas volt, és ez rányomta a bélyegét a Pistons csapaton belüli hangulatára is. Ez Hamilton egy-két megnyilvánulásából kiderült, például, amikor azt nyilatkozta, hogy ideje lenne rájönni, hogy amikor ő a kispadról száll be, a Detroit 4-12-es mérleggel rendelkezik, ezzel jelezve, hogy kéri szépen vissza a kezdőszerepet, Stuckey vagy Iverson kárára.

Megjegyzem, mindkettő jó megoldás, de talán AI több energiát tud hozni a kispadról beszállva, mint Stuckey. Stuckey ugyanis egyszerűen túlértékelt, legalábbis a fejlődése jelenlegi fázisában. D-Wade-nek képzeli magát, de ezt keveri Baron Davis-stílusú rossz dobásokkal, amitől sokkal kevésbé hatékony a játéka. A pályán való viselkedése azt mondja: "igen, megérkeztem, én vagyok a nagyfiú", közben elég sok rossz döntést hoz a labdával, ami az éretlenség egyik jele, és inkább SG, mint PG, tehát többször akarja egyedül megoldani, mint ahányszor a csapattársaira hagyatkozik. Márpedig ha a két kezdő guard egyformán ezt a mentalitást képviseli, akkor ott nem lesz szép, ritmusos labdajáratás.

A Detroit-i GM-nek, Joe Dumars közben valószínűleg azon gondolkozik, hogy most melyik utat válassza: tartsa együtt a jelenlegi kemény magot (Hamilton, Prince, Wallace, McDyess), akik már azért lassan kezdenek kiöregedni, de nagyon érzik egymást; és megpróbáljon még egyszer, egy erős csapatjátékos szerződtetésével a következő egy-két évben bajnokságot nyerni? Vagy épp robbantsa fel az egészet, és kezdjen egy új alap építésébe, ami a következő két-három év plyaoff-szereplésének feláldozását is jelentheti? Utóbbinak valószínűleg az előbb említett négyes egyik tagja sem örülne túlzottan, tehát lehet, hogy másfél éven belül mindegyiküket máshol látjuk majd viszont. Valamiért az utóbbi tűnik valószínűbbnek a Billups-Iverson csere óta.