(másodközlés a slamonline.hu -ról)
(másodközlés a slamonline.hu -ról)
Itt a visszatérés, indul az új szezon, a nyári szünet után visszatér a blog is!
Az Orlando Magic-nek minden lehetősége megvolt arra, hogy egyenlítsen az NBA döntőjében, ám újfent nem tudtak élni vele. Tapasztalatlanságot tükröző megoldások tömegét produkálták a játékosok és az edző is, ami végülis ahhoz vezetett, hogy a Lakers már csak egy győzelemre van a végső sikertől.
Nem tudom máshogy nézni a ma hajnali meccs 99-91-es eredményét, mint hogy ezt bizony a Magic vesztette el a rendes játékidőben, ami 87-87 lett. Aztán a Lakers megnyerte a hosszabbítást, de egyáltalán, hogy erre esélyük legyen, ahhoz Van Gundy borzalmas döntése kellett, hogy Nelson végig a pályán legyen a negyedik negyedben. A sérülésből csak a Lakers ellen visszatérő irányító sok-sok mentális hibával játszott, többek között a rossz helyzetfelismerése jelentősen megkönnyítette Fisher dolgát az egyenlítést jelentő hárompontosnál. Nelson igazi x-faktor volt a mai meccsen: a második negyedben, amikor négy percet töltött a pályán, szinte semmit nem csinált, illetve mégis: eladott egy labdát, valamint újfent fennakadt minden záráson, lett légyen az bármilyen gyenge. Alston valamit beszólhatott Van Gundy-nak a harmadik negyed egyik időkérése során, mert máshogy nem tudom megmagyarázni, miért Nelson játszotta végig ettől kezdve a mérkőzést az irányító posztján. Volt kb. két olyan perce, amikor a támadásban felpörgette a csapatot, és egymás után kiosztott vagy három gólpasszt (jééé, tényleg, ennyivel is zárt), egyébként pedig semmi haszna nem volt, hogy a pályán volt, mivel a csapatot Turkoglu mozgatta. Ennél Lee játéka sokkal hasznosabb lett volna, vagy Redick, aki ma egész jó teljesítményt nyújtott a pálya mindkét végén - ők legalább védekeztek volna. Még egyszer: nem értem Van Gundy-t!
Eddig se nagyon lehetett panasz az idei NBA-döntő színvonalára, de a harmadik mérkőzés nagyon magas szintű játékot hozott. A számok ugyan azt mutatják, hogy a csapatok nem is védekeztek szinte, de a magas dobószázalékok most a támadójáték kivitelezését kell, hogy dicsérjék.
Az Orlando nyert a meccsen, mert az első meccsen elkövetett 29,9% után hazai közönség előtt NBA-döntőbeli rekordot jelentő 62,5%-kal dobtak mezőnyből - 75%-os első félidő után. A Lakers sem volt gyenge, 51,3% ugyanebben a kategóriában a legtöbbször a győzelemmel egyenlő. Elképesztő számok, amik elképesztő koncentrációról árulkodnak. A Magic sokkal jobban akarta ezt a meccset, és ezért tudtak a végén is megőrizni pár pontot az előnyükből, amikor a Lakers a negyedik negyed végén még egy utolsó rohamot indított. A 108-104-es végeredmény hűen tükrözi azt, hogy a két csapat végig milyen közel volt egymáshoz a meccs folyamán. Egyik csapat sem tudott 10 pontnál nagyobb előnyt összehozni. A palánk előtti területről a Lakers 40, míg a Magic 36 pontot szerzett, és 16, illetve 23 büntetőt dobtak be fejenként. Így tehát a távolabbi dobásokból a vendégcsapat 48, a hazai 49 pontot szorgoskodott össze - majdnem az eredmény felét, ami aláhúzza a fenti állításomat, miszerint a támadószekció különösen elemében volt mindkét oldalon.
Már az előző meccsen sem játszott rosszul az Orlando, de a rendes játékidő végén szerencsétlenül sült el Lee alley-oopja, és a hosszabbításban Bryant és társai megőrizték pályaelőnyüket. A siker kulcsa, ami átlendítette a Magic-et a győzelem irányába, Rafer Alston játéka volt. Ezen a meccsen dupla annyi pontot gyűjtött, mint az előző kettőn összesen; 20 pontját 8/12-es mezőnymutatóval érte el. Ez volt az első meccs a párharc során, amikor a Magic érvényre juttatta előjelzett fölényét az irányító posztján.