...and the Warriors, too.
Volt „szerencsém” végignézni a Knicks-Warriors meccset a hétvégén, és bár a 107-121-es végeredmény nem azt mutatja, mindkét csapat elég gyatrán játszott. De ha már megnéztem, le is írom sommás véleményemet. Persze lehetne akadékoskodni, hogy egy meccs alapján alkottam ítéletet, de az összefoglalók és a statisztikák alátámasztják a bennem kialakult képet.
Tehát a meccs: a Knicks-nek nem sok esélye volt már az elejétől fogva, mert a Warriors nagyon jó dobóformát fogott ki. Persze, New York is 48,8%-kal dobott, de ahogy az várható is volt, a védekezés teljesen hiányzott a meccsből. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, mindig is szimpatizáltam a Nellieballal és a run-and-gunnal, az meg máskorra tartozik, hogy a tapasztalat szerint ezzel nem lehet bajnokságot nyerni. Mindvégig az járt azonban a fejemben, hogy egyszerűen tehetségtelen alakokból áll D’Antoni csapata, és a csapatszellem csak ritkán és rövid ideig tesz látogatást náluk, akkor is megijed a játékosoktól.
Talán az egyetlen ember, akit a legtöbb csapat minden fenntartás nélkül átvenne New Yorkból, David Lee. De mintha idén benne se lenne meg az a lelkesedés, ami az elmúlt pár évben látható volt. Tény, hogy a védekezése csak Amaré Stoudemire-éhez hasonlítható, de azért a megbízhatóságot ő képviseli egyedül a mai Knicks-ben. Az egyszer fenn-egyszer lenn primadonnáknak azonban se szeri, se száma: Al Harrington, Larry Hughes, Nate Robinson csak és kizárólag a saját pontszámát akarja növelni mindenféle extra nehézségű dobás elvállalásával. Tegyük még hozzá ehhez Duhon, Jeffries és Chandler aggasztó mértékű visszafejlődését, valamint két újoncot, akik még nem igazán érzik a profi meccsek ritmusát, és egy majdnem-újonc Gallinarit, aki egyetlen dolgot tud, dobni, amúgy agyatlan zombi-tekintettel mászkál a pályán, és megkapjuk a receptet a biztos kudarchoz. Mintha az edzők azt mondták volna a csapatnak az edzőtábor folyamán, hogy felejtsenek el dobni, amire Lee és Gallinari kivételével mindenki hallgatott. 29,7% hármasról, 43,4% mezőnyből, majdnem -10-es pontdifferenciál. Az epic fail-kategóriába tartozó 23%-os mezőnymutató Duhontól, akit csak kicsivel előz meg Robinson a maga 29,5%-ával – de azért dobálják a hármasokat rendületlenül, 4,2 illetve 5,5 kísérlet meccsenként. Mint ahogy Harrington kezéből is kiugrik a bogyó ha a hármason kívül áll, kár hogy a 4,5 meccsenként elindított bombából csak 18%-nyi talál célt. Gallinarit majdnem dícsérni is lehet a 47,2%-os hármasmutatójáért, kár, hogy ezt lerontja a vonalon belüli 43,6%-os adat, amibe már a ziccerek is beletartoznak.
Mindez még rendben is lenne, ha érdemes lenne minél több meccset veszíteniük, tanking üzemmódba állva már a szezon elején, ám az elsőkörös draftjoguk a Jazznél van. Pedig úgy néz ki az egész csapat már most, mint akinek minden mindegy. Nem hallgatnak az edzőjükre, simán elsétálva mellette az időkérésnél (Robinson), nevetgélnek a padon amikor faultprobléma miatt le kell ülniük (Jordan Hill, jó bemutatkozás egy újonctól, nemde?), dobóhelyzet nélkül kosárra hajigálnak mindent (Harrington, még akkor is, ha ezen a meccsen a dobások többsége be is ment neki, és világéletében ezt csinálta). Ez az önző és lélek nélküli játék a szurkolóknak is feltűnt, és az Isiah Thomas-érához hasonlóan újra elkezdték fújolni a csapatukat. Persze, nyáron majd a csapat nagy része megváltozhat, és lesz elég pénzük egy sztárjátékos igazolására is, de ki akar majd idemenni? James-nek esélye se lesz egyedül csodát tenni ezzel a csapattal, akkor pedig nem fog idejönni, hogy újabb 3-5 évet várjon egy aranygyűrűre.
***
Nem mintha erről bárhol is cikkeztek volna, de Oaklandbe se fog menni, mert ott is hasonlóképp atomjaira hullott csapatot találna. Mark Cuban nemezise, Don Nelson újra alkot, ezúttal a Golden State csapatát pusztítja. Bár pusztul az magától is, Nelson semmit nem tesz, hogy megállt parancsoljon a szétesésnek, sőt, még rá is tesz egy lapáttal. Nem elég, hogy Stephen Jackson nyíltan elvágyódik a csapattól, ezzel elvonva a játékostársai figyelmét. Nem elég Monta ’Moped’ Ellis és az egyre fokozódó egomániája, ami például olyan kijelentésekben nyilvánul meg, mint hogy egyszerűen nem tud együtt játszani Stephen Curry-vel. Nem elég egy rosszul összerakott keret, ahol Biedrins és Turiaf a két normális magasember és ők is sérültek épp. Nem, Nelson a saját kis játszmáit játssza a játékosokkal. A felállás nem konzisztens, egyes játékosok hol játszanak, hol nem; hol ezzel-hol azzal párban, ráadásul ebben senki nem látja a rendszert, Nellie pedig nem fejti ki senkinek. Szerintem ezzel is csupán a hatalmát akarja demonstrálni a fiatal játékosok felé, ezért van olyan, hogy Anthony Randolph négy 13+ pontos meccs után csak 6 percet játsszon a következőn, vagy Stephen Curry teljesen random módon csak 3 percet legyen a pályán, miután az összes előző meccsen 20-nál többet játszott. Sokat elmond a játékosok mentális állapotáról, hogy a New York és a Milwaukee elleni meccsükön is az elmenni szándékozó Stephen Jackson látszott a legösszeszedettebbnek. Vajon meddig ámokfuthat még Nelson, mielőtt kipenderítenék, mint Byron Scottot a Hornets-től?
(másodközlés a slamonline.hu -ról)
